Hunčík Péter: „Készültem a müncheni olimpiára”

Pszichiáter, politikus, író, publicista, közgondolkodó. Hunčík Pétert nagyon sok oldaláról ismerheti a szlovákiai magyar közösség és a cseh-szlovák társadalom. A bársonyos forradalom egyik központi aktivistája volt, akinek folyamatosan jelennek meg írásai a szlovákiai magyar és szlovák sajtóban, valamint a magyarországi médiában. Máig rendszeres vendége több közéleti fórumnak is. Hozzászól, véleményez, értékel. A gyógyítás és az irodalom életének meghatározó elemei, noha ipolysági gimnazistaként még azt gondolta, profi sportoló lesz. Civil a pályán rovatunkban erről az oldaláról faggattuk. Doktor úr, nagyon sokszor olvassuk, halljuk a véleményét komoly társadalompolitikai, szociológiai kérdések kapcsán. Milyen viszonyt ápol egy vélhetően ennél könnyedebb, talán kevesebb vitát generáló műfajjal, mint amilyen a sport? Mindenekelőtt kénytelen vagyok visszautasítani azt az állítást, hogy ez egy könnyed téma lenne a számomra, mert aki ismert engem huszonegy éves korom előtt, az tudja, hogy a sport teljesen kitöltötte az életemet. Sportolónak készültem, és mindent annak rendeltem alá, hogy részt vehessek az 1972-es müncheni olimpián. Bevallom, ez egy teljesen új információ számomra, amellyel még nem találkoztam az Önről szóló életrajzi leírásokban. Mégis mit tudhatunk meg erről az életszakaszáról, és melyik sportág volt az, amelynek addigi mindennapjait szentelte? Olyan családból származom, amelyben a sportnak főszerep jutott. A nagybátyám, Révész Ferenc nemzetközi szintű asztaliteniszező volt. Az egyik fia, Ferenc, tornatanár lett.

István unokaöcsém első osztályú labdarúgó volt, az Inter csapatában játszott, a saját öcsém pedig a Slovan ifjúsági csapatában futballozott. Engem az atlétika vonzott.

 

Tizenkét éves koromban elkezdtem utánozni a nagybátyámat, azt csináltam, amit ő csinált. Tizenöt éves koromra pedig már megyei szintű eredményeim voltak. Az akkor kapott diplomákat a mai napig őrzöm. [caption id="attachment_20464" align="alignnone" width="1300"] Dobai Bálint felvételei[/caption] Ez azt jelenti, hogy futott, magasba ugrott, gerelyt hajított? Nevetni fog, de tízpróbáztam. 11,5 másodperc alatt futottam le a 100 métert, 670 centimétert ugrottam távolba, 175-öt magasba. 12,5 métert dobtam súllyal, diszkosszal 43 métert, gerellyel 49,5-öt, 4,10-et tudtam futni 1500 méteren – ilyen eredményeim voltak. Ipolyságról kismotorral mentünk el Lévára, ahol a gátfutást gyakoroltuk. A rúdugrást bambuszrúddal végeztük, estünk is vele nagyokat, ha eltörött a rúd. Aztán tizenhét éves koromban a Kassán rendezett országos bajnokságon rám nézett egy helyi magyar edző, és azt mondta:

Fiam, te nem tízpróbás vagy, hanem egy hétpróbás gazember. Nem mondta neked senki, hogy ezzel a súllyal és magassággal nem lehet tízpróbázni?

 

Ő döbbentett rá, hogy a 166 centis magasságommal a közel kétméteres versenytársak közt nem rúghatok labdába. Azt mondta, súlycsoportos sportágban kell folytatnom: menjek el boxolni, birkózni vagy súlyt emelni. Megfogadta a tanácsot?       Atlétaként edző és hazai szakirodalom híján a világ legismertebb sportolóitól levélben kértünk tanácsot a technika elsajátítására. Amerikába is írogattunk az öcsémmel, és még onnan is kaptunk válaszlevelet. Így kerültem jó kapcsolatba több magyar súlyemelővel is.

Többek között Földi Imre olimpiai bajnokkal, illetve Veres Győzővel, Tóth Gézával és Nemessányi Árpáddal.

 

A sportágváltás '68-ban viszonylag egyszerű volt ezeknek a kapcsolataimnak köszönhetően. Segítségükkel pár alkalommal a tatai edzőtáborba is eljutottam, ami akkoriban hatalmas dolognak számított. Naponta háromfázisos tréninggel készültem: reggel, iskola után és este. Szombatonként pedig az ipolysági csapattal jártam focizni, ezért nem volt huszonegy edzésem a héten, csak tizennyolc. Valóban nagyon komolyan vette a felkészülést. Nagyon eltökélt voltam. Az említett súlyemelőktől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Kijavították a mozgást, közölték a diétákat. 68 kilóról kemény munkával lefogytam 56 kilóra, és ebben a légsúlynak nevezett kategóriában emelgettem 21 éves koromig. Napi 40-50 tonnát kellett megmozgatnom.

Nem volt egyszerű, mert egyetemre is készültem,

 

de nem volt más dolog az életemben, csak ez a kettő: a tanulás és a súlyemelés. A legvadabb szocialista időket éltük ´68 után, a sport volt az egyetlen kitörési lehetőség. Versenyekre járhattam, utazhattam, elkötelezetten készültem a ´72-es ötkarikás játékokra. Mi volt az oka annak, hogy végül nem jutott ki Münchenbe?  Egy baleset. Már egyetemre jártam Pozsonyba, ott is edzettem, amikor az egyik bemutató alkalmával a 100 kilós súly visszaesett a mellkasomra, majd átgurult a nyakamon, közben egy nagy roppanást éreztem hátul. Ennyi.

Húszéves voltam, amikor szó szerint derékba tört a sportolói pályafutásom.

 

Féléven keresztül alig tudtam járni. Csigolyasérülést szenvedtem, ami a mai napig kínoz. Egyik napról a másikra meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy amit eddig csináltam, az nincs tovább. Húszévesen ott lebegett a szeme előtt az olimpia, kiváló sportemberektől kapott tanácsokat, egyszer csak megálljt parancsolt az élet. Hogy sikerült feldolgozni a történteket? Lelkiekben nagyon megviselt a balesetem. Talán az lendített tovább, hogy Traubner professzor – akkor még fiatal orvosként – azt mondta, úgy tekintsek a dologra, hogy az a lehető legjobban végződött számomra, mert akár meg is bénulhattam volna. „Ami nem öl meg, az megerősít” – ilyeneket mondott nekem, én pedig tudatosítottam, hogy valami más elfoglaltságot kell találnom, amit ugyanazzal a megveszekedett fanatizmussal űzhetek, mint a sportot.

Ez volt egyrészt az orvostudomány, a másik oldalon pedig – teljesen logikátlan módon – berobbant az életembe az irodalom.

 

Nem volt egyszerű a váltás, mert korábban ahhoz voltam szokva, hogy napi 12-14 órát futottam, ugrottam, emeltem, most egyszeriben ugyanennyi időt ültem a fotelben és olvastam. Felváltva a tankönyvet a szépirodalommal. Néha elmentem a Slovnaftba meg a Dimitrovkába szenet lapátolni, hogy a mozgásigényemet kielégítsem. Doktor úr, hidaljunk most át egy nagy időszakot. Megszerezte az orvosi diplomáját, megismerkedett a szlovákiai magyar irodalom neves személyiségeivel, megjelentek az írásai, publikációi, ismert a politikai szerepvállalása is és azt is tudjuk, hogy a rendszerváltást követően külföldön is élt. Ezekben az években, évtizedekben milyen kapcsolata volt a sporttal? A baleset miatt semmi komolyabb sportot nem űzhettem. Amikor 21 éve felépült a családi házunk itt a városban, mégis az volt az első kikötésem, hogy a pincében legyen egy konditerem. Körberaktam tükrökkel, felszereltem mindennel, ami kell egy jó fitneszbe, és azóta egészen az utolsó évekig, szinte naponta lementem edzeni.

A sportot nem tudom kihagyni az életemből.

 

A tudománnyal együtt dolgozó felkészülésre nekünk még nem volt lehetőségünk, ezért is követem csodálattal az eredményeket. Ha módomban áll, eljárok versenyekre, ha nem, akkor a televízióban követem az eseményeket. Továbbra is elsősorban az atlétikát, de a foci is nagyon érdekel. Melyik focibajnokság meccseit nézi a legnagyobb élvezettel? 1964-ben és ´69-ben voltam kint Angliában. Legtöbbször Everton-meccsekre jártam. Követtem őket, megfogott a játékuk, de aztán az Arsenal lett a csapatom. Van annak egy varázsa, amikor az ember tízszer kimegy Londonban egy mérkőzésre, és mindig ugyanazt a nyugdíjas nénit találja maga mellett a lelátón, aki már ötven éve ugyanazon a helyen ül. A helyiek vasárnap délután bekopogtak az ajtómon, és vittek magukkal a meccsre, utána fizettek két sört a sarki pub-ban. Ez bennem maradt. Jó ezeket a szívet melengető élményeket feleleveníteni, amikor a tévében nézem a Premier League mérkőzéseit, bár erre sokáig nem volt lehetőségem. Anglián kívül a világ számos pontján megfordult, különböző nemzetek kultúrájába is belekóstolt. Volt-e arra példa, hogy kipróbált valami olyan – akár extrém – sportot is, amelyre itthon nem lett volna lehetősége? Az indiai Risikésben, a lányaim születésnapomra befizettek egy evezős túrára. Tudni kell, hogy a Gangesz ennél a nyolcvanezres indiai „falunál” ér le a síkságra a Himalájából. 40 kilométeres vadvízi evezésről volt szó. Hatan ültünk egy csónakban, teljes védőfelszerelésben, de, hogy őszinte legyek, nem fogott meg. Kipróbáltam a toronyugrást, és hívtak azóta bungee jumping-ra is, de arra már nem vállalkoztam.

Ahogy szaporodnak az évek, az emberben úgy növekszik a félelemküszöb.

 

Mikor az unokáim fejjel lefelé csimpaszkodnak a fáról, elkap a hidegrázás, és nem jut eszembe, hogy hatvan évvel ezelőtt pont ezt csináltam én is. Pszichiáterként milyen útmutatást tud adni egy sportolónak, akinek idő előtt be kell fejezni a karrierjét, ahogy az Önnel is megtörtént? Gondolom, találkozott már ilyen problémával a praxisa alatt. Hangsúlyozni kell, hogy az ilyen emberek egyike sem elmegyógyászati eset. Döntő többségüknél valami hasonló játszódik le, mint nálam, de valamelyikük egyszerűen csak nem teljesít az elvárt módon, és krízisbe kerül.

Ilyen esetben a legfontosabb az önismeret.

 

Elengedhetetlen az egyén és a világ kapcsolatának a tisztázása. Ezekhez társulnak a szlogenekben megfogalmazható tanácsok. Arra ösztönzöm a pácienseimet, hogy próbáljanak a kijáratból bejáratot formálni. Nem hiszek a megváltoztathatatlan tényekben. Egy sportolónak meg kell ismernie a saját határait, de ugyanilyen fontos a reális célok felállítása.