Kedves Zoli bátyám!
Gondolom húsvétkor te wellnesselni nem mentél el, hisz nem vagy az a típus, aki szeretné a bugyborékos meleg vizet. Ha meg bele kell ülni, akkor meg pláne. Tudom, tudom, szerinted a víz nem arra való, hogy üldögéljen benne az emberfia. Hiszen Krisztus urunk is borrá változtatta. Aztán látod, mégis úgy alakult, hogy épp az ő házának oltásánál volt rá a legnagyobb szükség. Láttad a Notre Dame pusztulását, ugye? Nekem összeszorult a szívem, mikor néztem a tévében a lángokat. Aztán másnap megnéztem az első felvételeket a katedrális belsejéből. Az egyik képen a háttérből kiviláglik a főoltár keresztje. Az ateistáknak ez csupán annyit jelent, hogy nem égett le minden, de a hívőknek hangosan kiáltja: „itt vagyok, én vagyok a remény”.
Aztán tudod, mit is hallottam még a hírekben? Hogy megmenekültek a Notre Dame méhei. Quasimodoról ugyan tudtam, hogy a templomban élt, nade, hogy méhek? Azt mondta a rádió, hogy 200 ezer méhecske lakik a sekrestye tetején lévő kaptárakban, és hogy évente 75 kiló mézet termelnek. 75 kilót?! Hát hol tudnak összegyűjteni azok annyi virágport Párizsban? A kis túlélők. A mézet meg a Notre Dame dolgozói vásárolják meg. Az érsek úr biztos mézzel issza a kávéját, csak a Jóisten panaszképp ne vegye. Vagy csurrant belőle egy cseppet a miseborba, ha fanyar lett a chardonnay. Elképzeltem a mi papunkat, mi lenne, ha ő is méhészkedne, miután elimádkozta este a loretói litániát.
Bár a szomszédban Gyedónak voltak méhei. Rá még emlékszel, ugye? Azt nevettem gyerekként, mikor egy öntöző slag segítségével beszippantott egyet, hogy aztán bevigye a szobába, és ott ráeressze a feleségére, Babkára. Azt mondta azért, mert a méhcsípés jó a reumára. A fene se tudja, én azért nem próbálnám ki. Elmentem inkább a derekammal a csontkovácshoz Karcsára. Hatvanhat éves a pasas, de úgy összecsomagolt, mint egy papírzacskót. Úgy ropogtam, mint a száraz ág. Egyszer eljöhetnél velem Te is. Rendberakná a lumbágódat, mielőtt egyet nyekkennél a keze alatt, az biztos. Nem kéne vele járnod a reumatológushoz. Ott amúgy is mindig annyian vannak, hogy abba betegszik bele az ember, míg kivárja a sorát.
Minden öregasszony elpanaszolja a kínját-baját, hol fáj, mikor fáj (és persze mindig van egy másik, akinek jobban fáj), ki műtötte, hány kacsát vitt, melyik orvosnak fizetségül. Kinek a fia-lánya hol tanul, mikor jár haza, meg ilyenek. Legutóbb, mikor ott vártam én is apu receptjére, kiderült, hogy az egyik néninek az unokája valamelyik politikusnak az asszisztense. Azé a képviselői, aki maga is megszavazta, hogy ne lehessen énekelni a himnuszt. Hú, ha hallottad volna, az öregasszony milyen cifra átkokat szórt az unokája főnökére. Mondta is neki, hogy hagyja ott az ilyen embert, amilyen gyorsan csak lehet. Én meg csak annyit mondok: Isten, álld meg a magyart! Meg Téged is, Zoli bátyám!
Ölel unokaöcséd,
Balázs
Most nemcsak forró nyári napok, hanem egy nappal hosszabb hétvége vár ránk! Nem is kell messzire utazni, hiszen megannyi program vár Dunaszerdahelyen és Somorján!...
Kedves Zoli bátyám! Akkora vihar volt az éjjel, hogy az összes muskátlit leverte az ablakpárkányból. Reggelre úgy nézett ki a kiskert, mintha felszántották volna....
Augusztus huszadika egy különleges nap azoknak, akiknek magyarul dobban a szíve. Ha a pesti ünneplés nem is jön össze, találsz programot otthon is kedvedre....