Az identitás megőrzéséről is szólt az idei Diákolimpia

Október elején diákzsivajtól voltak hangosak a dunaszerdahelyi sportpályák, a városban ugyanis negyedik alkalommal rendeztek Diákolimpiát. A rátermett fiatalok öt sportágban – atlétika, labdarúgás, kézilabda, sakk, asztalitenisz – mérték össze erejüket az országos döntőben. Az eredmények és a dobogósok névsorának listázása helyett a Diákolimpia ötletgazdáját kérdeztük a rendezvény létrejöttéről és küldetéséről. Szabó Lászlóval, a Dunaszerdahelyi Sportgimnázium igazgatójával beszélgettünk. Igazgató úr, egy több száz diákot megmozgató sportrendezvény életre hívása, majd rendszeres megrendezése nem kis feladat. Ez már a negyedik Diákolimpia volt, melyre a Pozsonytól Királyhelmecig terjedő déli régiókból több mint háromszáz magyar diák érkezett. Milyen érzés ez az Ön számára? Ha egy szóban kéne összefoglalnom a választ, azt mondanám, hogy magasztos érzés volt. A sportnak hatalmas mozgósító ereje van, tömegeket lehet vele megmozgatni, s ezáltal új barátságok is köttetnek. Úgy érzem, esetünkben még ennél is többről van szó: identitásunk megőrzéséről, a magyarságunkról.

Az írás megjelent a Klikkout 2018/11. számában. 

Voltak versenyzőink a Bodrogközből, akik több mint négyszáz kilométert utaztak, hogy ezen az egy versenynapon itt legyenek velünk, és talán nincs is annál nagyobb elismerés, mikor a felkészítő tanáruk azzal búcsúzott el tőlünk, hogy jó volt magyarnak lenni Dunaszerdahelyen. Hová nyúlnak vissza a Diákolimpia kezdetei? Az elsőt 2012-ben rendeztük, de hadd említsek meg egy ennél jóval korábbi történetet. Valamikor a ´90-es évek elején volt Dunaújvárosban egy kárpát-medencei megmérettetés, az Atlétikai Világkupa.

Pogány Misivel vettünk részt az eseményen, akivel akkoriban atlétikai klubot vezettünk.

 

Itt találkoztunk egyszer egy csíkszeredai tanárkollégával, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy szervezzünk egy olyan versenyt náluk, ahová meghívnának bennünket, majd fordítva. [caption id="attachment_21925" align="alignnone" width="733"] Fekete Nándor felvételei[/caption] Gondoljunk bele, Európa szívében egy magyar gyerek leutazik ezer kilométert, és még mindig magyarok lakta földön jár. Ez a lelkület onnantól fogva meghatározta az életemet, noha azóta sem tudtuk megvalósítani ezt a versenyt. A 2012-es első Diákolimpián viszont elmeséltem ezt a történetet, és valamilyen szinten kárpótlást éreztem, mert ha az erdélyieket nem is, de a szlovákiai magyar fiatal sportolókat sikerült összehívnunk egy versenyre. A Diákolimpia tulajdonképpen a verseny kicsúcsosodása, melyet megelőznek a regionális fordulók. A diákok meghívása és az előselejtezők lebonyolítása nem egyemberes feladat. A Diákolimpia ötlete nem egyedül az enyém. Elévülhetetlen érdemei vannak ebben az egészben Pék Lászlónak, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége korábbi elnökének, aki a kezdetekben rábeszélte a járási pedagógusszövetségek vezetőit, hogy buzdítsák saját régiójuk iskoláit a részvételre.

A versenyek koordinálásában pedig Lépes György végezte el a munka dandárját.

 

Ő egy élő legenda a számomra, aki nem a nagy futballt választotta, ahol a pénz van, hanem mindig diákokkal foglalkozott, mert ő ezt imádja. A gyerekek meg őt imádják, és ezt nem lehet megfizetni.Az atlétikai versenyek lebonyolítását Masszi János igazgató úr, a Dunaszerdahelyi Vámbéry Alapiskola igazgatója vállalta magára csapatával.A teljesség igénye nélkül most csak hármójuk nevét említettem, de sok kollégám áll az egész rendezvény mögött, akiknek szintén hatalmas tisztelet jár az elszántságukért. Azt is meg kell említenem, hogy az ókori olimpiák mintájára volt a rendezvénynek egy művészeti oldala is.

Fodor Mária irányításával képzőművészeti versenybe is bekapcsolódtak a tanulók, akiktől két témában vártuk a pályamunkákat.   

 

  Öt sportág, több mint háromszáz versenyző. Látott már most olyan tehetségeket a gyerekek között, akikből biztos, hogy profi sportoló válik? Tudni kell, hogy kétfajta diák versenyzett itt. Valakik már klubszinten űzik a sportágakat, a kézilabdások, a futballisták, az asztaliteniszezők és néhány atléta, akik kiemelkednek a mezőnyből. Atlétikában három-négy lány és fiú vitte el az összes érmet. Mikor gratuláltam nekik az eredményhirdetésnél, rögtön meg is hívtam őket a felvételire hozzánk, a sportgimnáziumba. Kiugró eredmények most is születtek, Diákolimpiánk valóban lehetőség a tehetségek felfedezésére. Hogy profi sportoló válik-e belőlük, azt most még nem tudhatjuk, hiszen nagy a lemorzsolódás. Az viszont látszott ezeken a gyerekeken, hogy nagyon jók az alapok, amelyre építhetnek a későbbiekben. Mikor elsősként megkezdik nálunk a tanulmányaikat, akkor szoktam figyelmeztetni őket, hogy a sportkarrier egy nagyon szép dolog, és kell lenni egy célnak, amiért keményen dolgozni kell. De ha nem jön össze – mert jöhet egy sportsérülés vagy bármi más – akkor is marad a nálunk megszerzett érettségi, ami feljogosítja a diákot arra, hogytovábbtanuljon vagybármilyen munkahelyen megállja a helyét. Milyen szerepe van a mai digitalizált világában egy ilyen rendezvénynek? Hogyan tudja ez megszólítani a gyerekeket és mozgásra ösztönözni őket? Megéltük azt a korszakot, amikor berobbant az internet és az okostelefon, de szerintem ez a hatalmas bumm most már szép lassan normalizálódik. Kialakulnak a szabályok a szülők részéről is, akik eleinte jóakaratúak voltak.

Később talán rájöttek annak a veszélyére, hogy a gyerek az internet mellett sok mindent elhanyagol, nem tanul olyan intenzíven és nem sportol.

 

Ma már rengeteg szülő keresi az iskola utáni körtevékenységet a gyermeke számára. Szeretnék egy értékes programba beíratni fiukat, lányukat. Ha mi, felnőttek nem kínálunk a gyereknek délutáni programlehetőséget – legyen szó akár sportról, akár más elfoglaltságról –, akkor majd fog adni neki az utca. Az viszont a későbbiek folyamán fog visszaköszönni, és abból szerintem senki nem kér. A profi sport egyik árnyoldala a dopping. Szóba kerül-e ennek kiiktatása egy ilyen rendezvényen? A sportelmélet keretében tanítjuk a doppingot, foglalkozunk a témával. Mi megpróbálunk példákat állítani a diákjaink elé.

Járt már nálunk Görbicz Anita, Balczó András, Heister Zoltán, Buzánszky Jenő, Vincze Ottó és sok más élsportoló, akikre példaképként tekinthetnek a diákjaink.

 

Mindig az ő életútjukat, hitvallásukat igyekszünk a tanulóink elé állítani. Az ilyen motivációs beszélgetéseknek kell az igazi doppingnak lennie egy szárnyait bontogató fiatal életében, nem a különböző szintetikus szereknek. Mi ebben hiszünk.