Negyvenévesen tanult meg síelni, azóta imádja a lejtőn való száguldást

Civil a pályán rovatunkban e hónapban Sünét, azaz Győry Attila könyvgurut kérdeztük a sporttal való viszonyáról. A beszélgetést azzal indította, hogy a sportot és őt úgy kell elképzelni, mint egy Föld körül keringő műholdat: tudnak egymásról, de sohasem érintkeznek. Ahogy belelendült a sztorizgatásba, kiderült, hogy mégis csak van közös metszéspont kettejük között. Bringanapot szervez, megszállottja a síelésnek és még arra is sikerült rábeszélni őt, hogy jegyet váltson a MOL Arénába.  Irodalom, kultúra, könyvkereskedés – ezek azok a műfajok, melyekben otthon vagy. Most viszont az a kérdés, van-e szerepe az életedben a sportnak? Az egészet úgy jellemezném, mint egy kilőtt szondát a Föld körül, ami kívülről figyeli a bolygót, amely körül kering, de nem találkozik vele. Valahogy én is így vagyok a sporttal: folyamatosan figyelem a sportvilág történéseit, ám semmiféle komolyabb viszonyom nincs a műfajjal.

Nem hetek vagy hónapok, hanem egyenesen évtizedek óta nincs idegzetem megnézni semmilyen sportközvetítést sem,

 

mert egyszerűen nem bírom elviselni azt a feszültséget, ami a pályán zajlik. Legyen szó akár egyéni-, akár csapatsportról. A két évvel ezelőtti foci Eb meccseit sem láttam. Egyszerűen felmegy a vérnyomásom. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnék az eredményekről vagy ne tudnám, mekkora súlya van például egy Real Madrid–Barcelona csúcsrangadónak. Múltkor viszont egy fényképen mintha mégis láttalak volna, amint a B-középben szurkolsz az egyik DAC-meccsen. Most akkor hogy is van ez?    Mondjuk azt, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Az elmúlt hónapban kétszer is megtörtem, miután a feleségem „életveszélyesen megfenyegetett”, hogy menjek ki vele DAC-meccsre. Így voltam ott húsvétvasárnap a Nagyszombat elleni, majd legutóbb a Slovan elleni rangadókon, ráadásul egyenesen a kemény magban találtuk magunkat, mert már csak oda tudtunk jegyet váltani.

Azt kell, mondjam, fantasztikus élmény volt, még a koreográfiából is kivettem a részem,

 

amikor a fejem fölé tartottam az egyik színes papírlapot. Ott aztán nincs mellébeszélés, szurkolni kell, én pedig toltam rendesen: taps, éneklés, taps éneklés. Brutális élmény volt. [caption id="attachment_17734" align="alignnone" width="1920"] Dobai Bálint felvételei[/caption] Mi volt a véleményed erről a két meccsről? Fényévekkel ezelőtti emlékeim voltak a DAC-ról, mivel több mint húsz éve nem láttam játszani a csapatot. Most pedig mintha az űrből érkezetem volna egy olyan közegbe, amely számomra nem természetes. A foci is rendben volt, mert én a múlt századbeli emlékeimhez képest most egy gyors, dinamikus, szépen játszó gárdát láttam a pályán. Laikusként mindkét meccsen már az első tíz perc után éreztem, hogy nem fogunk nagy zakót kapni. Persze, a tízezer ember körülöttem mind edzővizsgát végzett, úgy kommentálták az eseményeket, de én jó futballt láttam, és elégedett voltam. Végeredményben örülök, hogy a feleségemnek sikerült megtörnie az ellenállásomat, és elvitt magával erre a két találkozóra. Ilyen szempontból nálatok a feleséged hordja otthon a nadrágot?       Abszolút. Ő egy jó értelembe vett őrült. Amikor két éve a portugálokkal játszottunk a foci Eb-n, akkor is ott szurkolt, kiabált a tévé előtt. Pont ez az, amiről az előbb beszéltem: engem az ilyen felfokozott idegállapot kikészít. Inkább kimentem füvet nyírni, mert nem akartam megkockáztatni egy lábon kihordott infarktust. Ő meg csak nevetett rajtam.

Minden eredményről tudok, képben vagyok, de nem vagyok képes végigizgulni élőben semmit.

 

Itt volt most legutóbb a kézilabda BL-döntő, amelyet megnyertek a győri csajok. Egy góllal győztek a végén. A szívem kiugrott volna a helyéről, ha néztem volna meccset. A feleségem meg akkor is képes volt éjjel felkelni, amikor a magyar vízipólósok a harmadik olimpiai aranyért mérkőztek, én akkor kimentem biciklizni. Máris a témánál vagyunk, hiszen évek óta szervezel egy bringanapot Dunaszerdahelyen, amelynek mostanra már közel kétszáz résztvevője van. Nem vagyok jó csapatjátékos, ám biciklizni nagyon szeretek. A lányaimmal szoktunk tekeregni, de mi a hosszú táv barátai vagyunk, úgyhogy ha pedálozunk, akkor az nálunk 40-50 kilométert jelent egyszerre.

A bringanapot már tízedik éve szervezzük. Ez egy közösségépítő akció.

 

Összejön 150-200 adrenalinnal teli kerékpáros, mindnek a szent őrület ott csillog a szemében. Reggel elindulunk, laza tempóban végigvonulunk a városon, csilingelünk, beszélgetünk, mókázunk, aztán a budapesti Critical Mass mintájára a fejünk fölé emeljük a bicikliket. Az útvonalat összekötjük az eperjesi eperfesztivállal, néhányan pedig még a tallósi tóhoz is eltekerünk. Délután hat óra felé visszaérünk a városba. Mindenkinek van egy csodálatos napja, s úgy gondolom, ettől elégedettebb fáradtság nincs is. Ezek szerint mégiscsak van olyan sportág, amelynek a szerelmese vagy. Van még a kerékpározáson kívül ilyen? Egyértelműen a síelés az. Annak ellenére, hogy csupán tíz éve álltam sílécre, tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően. Egy családi kiránduláson voltunk a Tátrában, amikor a magyarországi sógorom a szlovák kifejezéseket nem értve, kezdőként véletlenül felvitette magát a piros pályára.

Mondani sem kell, ötvenszer elesett, mire leért, a profik pedig leanyázták, mert a szűk pályán fenntartotta őket.

 

Amikor végre leevickélt, a földhöz vágta a síbakancsait, és ekkor jött el az én időm. Az ő sícucca megfelelt az én méreteimnek, belebújtam, és egy gyakorlópályán elsajátítottam az alapokat. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. A tanulópénzt persze megfizettem, mert az első komolyabb pályán estem-keltem én is, de olyan adrenalin injekciót kaptam az egésztől, hogy azóta minden évben járunk síelni a lányaimmal. Kevés szebb dolog van annál, mint amikor a naptól szikrázó havas lejtőn kanyaroghatsz. Ilyenkor boldogságérzet van, élvezzük az egész dinamikáját, gyorsaságát, a sílécek pattogását. Mennyit vagy hajlandó költeni sportfelszerelésre? Nem vagyok rongyrázó típus, nem kell a csúcsminőség. Ilyen szempontból koca sportolónak tartom magam. A közép kategóriában is nagyon jó minőségű cuccok kaphatók, néha sutyi pénzekért. De volt, hogy ráfáztam. Egy időben a Vándorláss vezetőjével, Kovival sokat jártam a hegyekbe túrázni, s egy alkalommal csak egy egyszerű napszemüveggel kaptattam fel vele a Tátra egyik csúcsára. Az áprilisi fagyban a gagyi szemüvegem amellett, hogy állandóan bepárásodott, még az orrnyergemre is ráfagyott. Ennek hatására vettem egy hegymászók által használt szemüveget, ami máris komfortosabbá tette a további túráimat. Azzal kezdted, hogy távol áll tőled a sport, erre tessék: biciklizel, síelsz, most meg kiderül, hogy túrázni is jársz. Ezeket mind fellángolás szerűen végzem. Valóban sok helyen megfordultam a Tátrában vagy a Szlovák Paradicsomban, a terv pedig az, hogy elviszem a családot az olasz Alpokba egy túrára. Mindig keresek magamnak valami olyan tevékenységet, amelynek végzése jó hatással van az egészségemre. Van otthon egy evezőpadom, korábban volt, hogy heti háromszor fél órát eveztem lefekvés előtt. Aztán kiestem a ritmusból, és olyankor már nehéz visszaszokni. Azt akarom elérni, hogy ez beépüljön a hétköznapjaimba. Gyűjtöm az akaratot, és keresem a nekem megfelelő mozgásformát. Végezetül pedig egy szakmádba vágó kérdés. Mekkora a kereslet a sportkönyvek iránt? Ezen a téren mindig kicsit csalódott vagyok, mert az a tapasztalatom, hogy a drukkerek nem kimondottan könyvesboltba járó típusok, és nagyon nehéz őket a könyvek felé terelni. Persze, a kivétel erősíti a szabályt, mert fordultak meg már nálunk fanatikus futballőrültek. Kimagaslóan jó eredményeket tudunk elérni például egy-egy sztár életrajzi kötetével, mivel arra jobban ráharapnak. Meg kell találni a megfelelő közönséget. Ha a stadionban összegyűlik tízezer szurkoló, akkor annyi ember között azért akad, aki mélyebb kapcsolatra vágyik magával a sporttal. Ennek a vágyakozásnak a kielégítésére kiváló eszköz lehet a könyv.