Úton – 1. rész

Kedves Zoli bátyám!

 

Megérkeztünk a nagy körútról, s hogy Te is belekóstolj egy kicsit Nyugat-Európába, elmesélem az egészet. Az egész út azzal kezdődött, hogy a reptéri várakozás alatt megnéztem, ugyan milyen meccseket játszanak aznap a Seria-A-ban, hátha… És láss csodát, hát nem befigyelt épp egy AC Milan-Lecce meccs?! Innentől jött a nehezebb feladat: meg kellett győznöm Évit, hogy jó lesz ez nekünk esti programnak. Első lépésként vettem neki egy szelet sajttortát is a kávé mellé (odavan a sajttortáért). Megjegyzem, a reptéri sajttorta, kispresso, ásványvíz árából már a fél cukrászdát kiehettem volna otthon, de ez most mellékes. A célért mindent!

Aztán amíg puhítgattam, hízelegtem, már meg is érkeztünk Milánóba (Sej Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt), ahol szinte azonnal jött sokk. Történt ugyanis, hogy kiraboltak. Vagyis mégsem.

Szóval az úgy volt, hogy a szállásra tartva lementünk az első metrómegállóba, ahol rögtön szemet szúrt nekem egy terhes nő, aki a dohányozni tilos tábla alatt gyújtott rá a cigarettájára. Volt még körülötte pár gyanús arc, de nem tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget. Ám, mikor beérkezett a megállóba a szerelvény, ezek mind elénk tódultak, és elkezdtek dulakodni, hogy a három bőrönddel meg a két hátizsákkal alig tudtuk felnyomni magunkat a metróra. Mikor nagy nehezen mégis sikerült, már csak azt vettük észre, hogy az egyikük nyújtja vissza Évinek a pénztárcáját.

Az állunk is leesett a csodálkozástól, és pár másodpercnek le kellett peregnie, míg mindkettőnknek lejött, hogy itt most minket bizony kiraboltak. Pontosabban mégsem, mert a nők úgy adták vissza a bukszát, hogy nem hiányzott belőle egy cent sem.

Mondanom sem kell, ahogy visszaadták a pénztárcát, eltűntek, mint a kámfor. Csak bámultunk magunk elé, mint a birkák, mert nem értettük az egészet, de egy helyi utas olaszul meg tört angollal a tudtunkra adta, hogy ha Milánóban járunk, ügyeljünk a zsebtolvajokra. Grazie, signora! Elfoglaltuk a szállást, kicseréltük a vizes zoknit szárazra, mert közben esett az eső büdösül, és máris vettük az irányt a Dóm felé.

Akkor ugrott még be, hogy mi van, ha a zsebtolvajok nem is készpénzre utaztak, hanem valami modern ketyerével lecsippantották a bankkártyáról a pénzt? Évi arcán láttam, hogy elfehéredik, de nem volt mást tenni, felhívtuk a bankot, és leblokkoltattuk a kártyát.

Később aztán kiderült, hogy hála Istennek arról sem hiányzik semmi. Így viszont az egész kirándulás alatt én voltam a bank.  A Dómba meglepően olcsó volt a jegy. A beléptetőkapunál nevettem egy nagyot, amikor az egyik őr úgy ellenőrizte le a hátizsákunk tartalmát, hogy fél szemmel a Sampdoria–AS Roma meccset nézte élőben a telefonján. (Végeredmény: 0:0). A dóm monumetális, mégis szomorúság fogott el a rengeteg turista láttán, akik egyik kezében egy Prada-s meg Louis Vuitton-os táskák, a másikkal meg a szentek szobrait fotózták, sorozatban.  

Ó, Zoli, most látom csak, hogy elszaladt az idő. Következő levelemben innen folytatom a beszámolót. Van mit mesélni.

 

Ölel unokaöcséd, Balázs