Lipcsey György: A sport olyan, mint a szobrászat – nem működik szenvedély nélkül

A Civil a pályán rovat e havi riportalanyának munkái nap mint nap visszaköszönnek ránk Dunaszerdahely közterein, a katolikus templomban, a MOL Arénában vagy a város iskoláinak előcsarnokaiban. Ő maga azonban a forgalmas utcák és zajos középületek helyett házának csendes műtermében érzi igazán otthon magát, ahol keze alatt megelevenedik egy-egy farönk, és „szárnya nő” a gránittömbnek. Ottjártunkkor épp egy készülő keresztút skicceit rendezgette, amelynek megfaragása nem kis erőt igénylő munka, sportteljesítménynek is beillő erőpróba. Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászművész vendégei voltunk. Kezdjük a gyermekkortól. Tudjuk Önről, hogy nem a Csallóközben kezdett el iskolába járni. Hogy emlékszik vissza a diákéveire? Örökmozgónak számított?  Zoboralján kezdtem meg a tanulmányaimat, az első két osztályt ott jártam, majd Hegyétén és Dióspatonyban, később Dunaszerdahelyen folytattam tovább az iskolát. Arra emlékszem, hogy rengeteget fociztunk, talán többet is a kelleténél.

Az iskolán kívüli sportolást valahogy mindig nagyobb kedvvel űztük.

 

Egy nyáron meccs közben eltörött a kezem, és hetekig fel volt kötve. A focinak ezután már kevesebb időt szenteltem, gimnazistaként lekötött a szobraim farigcsálása. Viszont, amikor a határvadászokhoz kerültem katonának, ott azért még rendes fizikai kiképzésben volt részem. Elég korán, gyerekként elkezdett szobrászkodni. A hobbiból játszott meccsek közben nem gondolkodott el azon, hogy komolyabb szinten űzze ezt a sportot? Az ugyan nem fordult meg soha a fejemben, hogy profi sportoló legyek, ám az én hivatásom így is elég komoly fizikai munkát igényel. Mindenekelőtt a karomat erősítem, mert rengeteget kalapálok, vések alkotás közben, de tudom, hogy ez közel sem olyan egészséges tevékenység, mintha céltudatosan sportolnék.

Kilencedikes koromra már több kisebb szobrot megfaragtam.

 

Később édesapám vásárolt egy komoly vésőkészletet, ezeket a szerszámokat használtam aztán én is. Eleinte hosszú időn át csak fával dolgoztam, utána jött a kő, majd a bronz. Ezeknek az anyagoknak a megmunkálásához valóban kell a fizikai erő. Viszont a sportolás, mint olyan, bevallom, életvitel szerűen nem vált a mindennapi életem részévé. [caption id="attachment_21427" align="alignnone" width="1100"] Ugróczky Istváb felvételei[/caption] Önre nézve mégis egy kiváló fizikumú, hatvanas éveinek első felében járó embert láthatunk. Általában mennyi időt tölt el a műhelyében és milyen kondiban érzi most magát? Három hónapja az orvosom tanácsára visszafogtam a kenyérfogyasztást, és odafigyelek arra, mit eszem. Úgy érzem, hogy a kondim rendben van. Mennyi időt dolgozom naponta? Ez változó, de van, hogy tíz-tizenkét órát.

A rajzolás és a vázlatok elkészítése is tud kimerítő lenni, de a fizikai igénybevétel mégis más.

 

Ezért is örülök annak, hogy mi gyerekként még rengeteget mozogtunk, sokkal többet, mint a mai korban felnövő fiatalok. A felmenői között volt, aki komolyabban sportolt? És fordítva: a két lánya űz valamilyen edzésformát? Édesapám a zoboralji futballcsapat kapitánya volt. Sokáig ott sorakoztak a megnyert kupák a házunkban. A lányaim gyermekként inkább a zene iránt voltak fogékonyak, felnőttként pedig maguk tartják fontosnak, hogy edzőterembe járjanak és vigyázzanak a vonalaikra. Beszéljünk egy kicsit a szurkolásról. A mai Dunaszerdahelyen szinte nem találni olyan embert, aki közömbösen viseltetne a DAC iránt.  A MOL Arénában természetesen már voltam párszor, de nem tartom magam nagy mérkőzés látogatónak. Viszont, ha a tévé DAC-meccset közvetít, azt itthon megnézem. Semmiképp sem vagyok közömbös a sárga-kék színek iránt. Vannak, akik a labdarúgás szeretete miatt mennek ki a stadionba és vannak, akiket a nemzeti érzések kinyilvánítása vonz a lelátóra.

Én magam már nem igazán eresztem ki a hangom, de nagyon csodálom azokat a fanatikusokat, akiket az egész ország megirigyelhet tőlünk.

 

Ők azok, akik lelket adnak a csapatnak. Egy a fontos, hogy a foci tűzbe hozza az embereket. Olyan, mint egy képzőművészeti alkotás, melynek szintén az a lényege, hogy hatással legyen a közönségre.   Előfordul, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó sportolóknak szobrot emelnek. Elvállalna egy ilyen felkérést? Azok a szobrászok, akik emberalakot formálnak meg, a realisztikus ábrázolásmód hívei. Élethű alakokat alkotnak. Volt kor, amikor ez volt az egyedüli kifejezési mód. Gondoljunk csak Leonardo da Vincire vagy Michelangelóra. Aztán jöttek a modern irányzatok. Ezeket a fajta szobrokat manapság bronzból öntik, ennek elkészítése nem kevés pénzbe kerül. El kellene gondolkodnom ezen a kifejezési formán. Azt már említette, hogy a DAC mérkőzéseit megnézi, ha sugározza a tévé. Más sportok miatt is bekapcsolja a készüléket? Megnézem a jégkorongot is. A modern kornak érdekes sportja, mert nagyon eseménydús. Nehezebben hagyom ott, mint egy focimeccset, amely ma már inkább szól taktikáról, mint játékosságról. Pelé idejében még gyönyörű cselezéseket láttunk, könnyed labdazsonglőrködést, melyet öröm volt nézni.

Úgy érzem, ma már a stratégiáról szól a futball, melyben a védekezés és a kemény harc dominál.

 

Amikor igazán örömfocit láttam, akkor még Albert Flórián és társai kergették a labdát. Ezt a stílust manapság elképzelhetetlennek tartom, mert ahogy felgyorsult a világ, úgy vált a labdarúgás is egyre eredménycentrikusabbá. Honnan informálódik a világ sporthíreiről? Az igazat megvallva, ´89-et követően semmilyen újságot sem vettem. A Facebook és az online média tér pedig nem az én világom. Este bekapcsolom a televíziót, onnan szerzek tudomást az eredményekről. Amikor nem a műteremben dolgozik, hogyan szokott kikapcsolódni? Járt már esetleg külföldi sporteseményen? Ha külföldre megyek, inkább a pihenést választom, annyira fanatikusnak ugyanis nem tartom magam. Visegrádra, a Pilisbe és Hévízre szeretek járni, de nagyon szívesen sétálok a hegyekben is.

A nyugalmat sugárzó helyeket, az erdőket kedvelem.

 

Pár éve még itthon is kijártam futni, hogy azokat az izmaimat is megmozgassam, melyeket a munkám során kevésbé használok. Régebben nagyon sokat bicikliztem is, de ma már inkább csak gyalogolok. Ha bemegyek a városba, természetes, hogy nem ülök autóba, hacsak nem bevásárlásról van szó.