Villámcsapás

Kedves Zoli bátyám!

Akkora vihar volt az éjjel, hogy az összes muskátlit leverte az ablakpárkányból. Reggelre úgy nézett ki a kiskert, mintha felszántották volna. Nemcsak nálunk, az utcában mindenhol. A szembe´ Erzsi petúniáinak szirmai úgy beborították a járdát, mintha virágszőnyeget terítettek volna rá. Nem is az égdörgés ébresztett fel hajnalban, hanem Erzsi keserves sírása, mikor meglátta, mi lett a gondosan ápolt virágaival. Csak akkor hagyta abba a bömbölést, mikor a férje, Lajos megvigasztalta. Magam is hallottam, ezt mondta neki: „Hát nem azt kérted tőlem mindig, mikor terítek virágszőnyeget a lábad elé?” 

Ki tudja, milyen időjárás vár még ránk az ősszel, Zoli. De, hogy a klíma megbolondult, az biztos. Azt mondják, csalánba nem üt a mennykő. Az lehet, de Tibikébe meg a tehenébe egyszer belecsapott. Épp, hogy csak megcsiklandozta a feje búbját egy kicsit. Szegény, azóta zizi, de hogyan, hogynem, onnantól kezdve ért az állatok nyelvén. Legalábbis ezt állítja. Meg azt, hogy amióta érte őket a villámcsapás, azóta a Riska kakaót is ad fejéskor, ha szépen kéri, nem csak tejet.

Beszélhetne a vaddisznókkal is, hogy ne terjesszék már tovább ezt a pestist vagy mi nyavalyát, mert ha ide is elér a kór, sokan fogják szidni az afrikaiakat. Pedig ehhez aztán az embereknek nem sok közük van. Pláne nem a menekülteknek. Az utcában itt még minden háznál van disznó. Ha egyszer elrendelik, hogy le kell vágni azokat a vírus miatt, hát nagy lesz a jajgatás. Aztán mégis miből legyen karácsonyra a kolbász, békából?

Tőlünk kettővel arrébb van egy elhagyatott ház. Pár éve meghalt a bácsi, két évére rá a felesége is, a gyerekek azóta rá se néznek a házra, derékig ér az udvaron a gyom. A medencéjükből sem lett még leengedve a víz, ami mára már mocsár. Fura is volt, mikor a csillaghullást néztük a kertben, hogy honnan jön az az irgalmatlan brekegés, noha körülöttünk se tó, se folyó. Aztán megfejtettük: beleköltöztek a békák a medencébe. Én már csak azt várom, mikor száll le az első gólya, hogy jól belakjon.

Ez a vihar dolog tényleg nem vicc, Zoli. Anyuék tegnap jöttek haza a Tátrából, ők hál´ Istennek nem azon a csúcson voltak, ahol cikáztak a villámok. „Nad Tatrou sa blýska, hromy, divo bijú” – nem hiába írták bele a himnuszukba ezt a szlovákok. Biztos láttad a hírekben, hogy voltak, akik nem úszták meg. Száznegyven sebesült, öt halott. Mind az ötöt villámcsapás érte. Elképesztő, na. Én voltam két éve azon a csúcson Lengyelben, ahol most ez a tragédia történt, ott aztán tényleg nem volt hova menekülniük szerencsétleneknek. A világ más része meg lángokban áll: mást se hallok a rádióban, csak, hogy ég az Amazonas, lángokban Szibéria, erdőtüzek pusztítanak Görögországban, Cipruson, meg a Kanári-szigeteken. Ezekre a helyekre kéne igazából most egy derült égből villámcsapás, meg egy jó nagy zuhé, ami eloltja ezt az egész füstölgést.

Mert ha így megy tovább, kipusztulnak ez erdők is, mint most az én muskátlijaim. Megyek, össze is söpröm őket, aztán ültetek a helyükre kaktuszt. Az talán jobban bírja majd a vihart.

Ölel unokaöcséd,

Balázs